Engedve a lelkem mélyén lappangó mazochisztikus indíttatásnak, múlt héten magam is beálltam a sorba és jegyet váltottam a Pókember: Hazatérés című filmre. Eredetileg azt akartam írni, hogy XY Pókember: Hazatérés című filmjére, de őszintén megvallom, fogalmam sincs, hogy hívták a rendezőt (elnézést kérek minden igazi filmrendezőtől, korrigálom magam: a megfelelő hosszúságú pórázon tartott Marvel-alkalmazottat). Mentségemre szóljon, hogy azért szenvedtem végig ezt a bő két órát, mert éppen egy hosszabb lélegzetű cikket készülök írni a szuperhősfilm vonzerejének - általam vélt - igazi titkáról. A kritikusok pedig nem átallottak az egekig magasztalni a piros-kék mezes, cicanadrágos hérosz legújabb mozgóképes manifesztációját, így magam is azzal a keserű önáltatással foglaltam el székemet a filmszínházban, hogy talán nem fogok katapultálni belőle biológiai fájdalmaim közepette. Hát nem történt meg, de majdnem.
Sam Raimi és Marc Webb még megkísérelték a lehetetlent: drámai mélységgel felvértezni a géppuskaszájú, röhejes latexmaskarában ugrándozó polgárőrt. (Akit szerintem csupán az aprócska agytérfogatú geek-újságírók és a tíz éven aluli gyermekek választanak maguknak példaképüknek.) Mindkét rendezőnek beletört a bicskája a vállalkozásba, bár Raimi második, illetve Webb első pókmozija egészen fogyasztható, helyenként egyenesen élvezhető-szórakoztató baromságként él az emlékezetemben. A Pókember: Hazatérés (továbbiakban Peteérés) fel sem csillantja egy, amolyan kellemesen agyzsibbasztó bóvli ígéretét. Ez a film az infantilizmus legfrissebb magasiskolája, engedelmesen és bátran felsorakozik A galaxis őrzői című mozgókép-történeti csoda mögé, mely műről azóta tudósok megállapították, hogy elsődleges felelőse az ifjúkori Alzheimer-kórnak.
Valójában azért szerelmesedett bele közönség és szakma egyaránt e gyermeteg poénokkal teletűzdelt, hűvös tervezőasztalon kiagyalt látványvilágú, sokmillió dollárt felemésztő gagyiba - és ez lenne az új hálószövő opus pozitív "hozománya" -, mert Pókember valójában itt csupán Pókpete, egy kétbalkezes, a csajozás tudományában teljességgel járatlan, feszengő kis geek, azaz épp olyan, mint megannyi nézője. (Csak az nem derül ki róla, hogy pornóújságokat és műfütyit dugdos az ágya alatt.) Még sidekickje, a suli lúzere is ferde szemmel néz rá (nem csoda, hisz' távol-keleti a szentem; Hollywood szerelmesen kacsint az új aranytojást tojó tyúk, Kína irányába), és ha már itt tartunk: az alkotók (a tervezők) egy-egy jelenet erejéig valóban megpróbálják egy bájolgó, szappanbuborék-lágyságú tinikomédia irányába terelgetni az egyébként is akadozó és kusza cselekményt, de John Hughes minden bizonnyal forog a sírjában, amikor az ő nyolcvanas évekbeli vígjátékaihoz (Meglógtam a Ferrarival, Nulladik óra stb.) hasonlítják ezt a bátortalan, még szombat délelőtti matinénak is harmatgyenge, fejfájdítóan jellegtelen vicceskedést.
A címszerepben parádézó kis pókpete, Tom Holland irritáló kis díszficsúr, de a sok geek ujjal mutogathat majd rá: "Engem is pont így nézett levegőnek a suli legjobb csaja, miközben meredező férfiassággal és szemekkel bámultam!" Michael Keaton tekintetében szinte lehetetlenség eldönteni, hogy az alakítása vagy a szerepe-e a nevetségesebb. Színészfronton két pislákoló fényforrás teremt némi világosságot ebben a kongó-bűzlő sötétségben: az egyik Robert Downey Jr., aki az egyetlen, valamiféle színészi talentummal is rendelkező Bosszúálló a Marvel-históriában, és ezúttal is viszonylag szórakoztatóan köhécseli a butácska egysorosait. A másik pedig Marisa Tomei. Nos, igen. Ha May néni valóban úgy néz ki, mint Marisa Tomei, akkor én a pókpeténk helyében kétszer is meggondolnám, hogy rányomulok-e a hosszú lábú latino kiscsajra, vagy inkább a MILF-ek mezőnye felé orientálódom. Minden fegyvertényt számba véve leszögezhető, hogy ennek a petének még érnie kell úgy pár százezer évet. A Marvel sikerének igazi titka, hogy leplezett finomsággal szállítja le a szuperhősöket az égből az átlagos, izompólós, rövidnadrágos, flip-flop papucsos kultúrproli szintjére, remek azonosulási pontot kínálva ezzel a lézengő, szegényes képzeletvilágú tömeg számára, akik bő két órára megrészegülnek a mámorító gondolattól: "Ez akár én is lehetnék!" Sőt, míg ők álmodoznak róla, van, aki tényleg meg is teszi. Beteg, beteg világ...
