Posztom címe talán kissé félrevezető, mert bár valóban a NER leváltásáról lesz benne szó, talán helyesebb lenne így feltenni a kérdést: "Hogyan lehet leváltani az elmúlt harminc évet?" Ugyanis ha valódi, átfogó politikai paradigmaváltásra vágyunk - márpedig a mai körérzületből bizony ez szűrhető le -, akkor nemcsak a jelenlegi államhatalmat megtestesítő autoriter rezsimet kell a történelem süllyesztőjébe száműznünk, hanem vele együtt teljes ellenzékét (továbbiakban: udvari ellenzék) is. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert még mindig többségben vannak azok a (jobb esetben bárgyúan naiv, rosszabb esetben súlyos vakságban szenvedő) véleményvezérek, akik szerint az udvari ellenzék pártjainak ismét meg kell erősödniük, és 2022-ben megint - persze teljesen új stratégiával - hadba kell vonulniuk a Fidesz ellen. Rögtön az elején hadd tegyek egy sarkos, de mélyen igaz megállapítást: ezzel az ellenzékkel nem lehet megverni a Fideszt, sem 2022-ben, sem 2026-ban, sem tízezer év múlva.

Nemcsak a jelenlegi politikai szerkezet vagy a választási rendszer önkényes átformálása (tehát a struktúrából fakadó egyenlőtlenségek) vetnek ennek gátat. Kezdjük a tényekkel: az áprilisi választások megmutatták, hogy egyrészt a választópolgárok számára teljességgel hiteltelen és elfogadhatatlan a tömeges átszavazás stratégiája, másrészt még a teljes összefogás (azaz ha minden "ellenzéki" párt egyetlen közös listán indult volna) sem hozott volna eredményt, ugyanis a fideszes jelölt számos választókerületben könnyedén megszerezte a szavazatok több mint 50%-át. (Tehát ha a DK-tól a Jobbkig mindenki összeáll egy választási szövetségbe, vagy ahogy a Fidesz-média fogalmazott, "horrorkoalícióba", a fideszes jelöltet még úgy sem sikerült volna térdre kényszeríteniük.) Mostantól viszont tekintsünk el a választás közvetlen tanulságaitól.  Szeretnénk, hogy egy ilyen "ellenzék" győzedelmeskedjen? Nem, a legkevésbé sem szeretnénk. Győzedelmeskedhetnének egyáltalán? Nem, és nemcsak a fenti gyakorlati akadályok miatt nem, hanem mert valójában nem is akarnak. Az udvari ellenzék ugyanis éppúgy a NER része, mint például a KDNP vagy a Fidesz lakájmédiája az Echo TV-től kezdve a Magyar Időkig. Csupán a túlélésre játszanak, s untig elég számukra, ha négy évig tét nélküli szájkaratét vívnak a kormánnyal, a választásokon pedig kellő számú képviselői mandátumot szereznek ahhoz, hogy ne essenek ki a cukros dobozból (azaz hogy ne iratkozzanak ki az országos/parlamenti politizálásból).

És ezek a pártok nemcsak súlyos hitelességi válsággal küzdenek, de sok esetben megalapozott a gyanú, hogy soraikban Fidesz-ügynökök ülnek. Gondoljunk csak Botka Lászlónak az MSZP-t ostorozó szavaira vagy arra, hogy amióta a Toroczkai László vezette szélsőjobbos szárny kivált a Jobbikból, Toroczkaiék szinte bérletet váltottak az Echo TV-be, ahol Velkovics Vilmos egy prosztatamasszázs-szalonná alakított stúdióban kényezteti őket verbálisan. Az LMP mindeközben bohózatba illő vezetőségi válsággal is küzd, a Momentumról kiderült, hogy nem tényező az országos politikában, az Együtt pedig pártként megszűnt létezni, hogy a többi, félszázalékos törpepártról ne is ejtsünk szót. Tehát: sem győzelmi ambíció, sem tisztesség, sem tehetség, sem fantázia nincs ezekben a pártokban ahhoz, hogy a Fidesszel szemben potens kormányváltó erőként tűnjenek fel. Nemcsak most, de 2034-ben, 2038-ban, 2060-ban sem. Ez az elmúlt nyolc év egyik legfontosabb tanulsága. Amíg ezt nem látjuk be, addig nem tudunk továbblépni. Be kell látnia ezt úgy az "ellenzéki értelmiségnek", mint annak a rendkívül heterogén szavazótábornak, mely 2018 áprilisában a Fidesz ellen - és alternatíva hiányában az udvari ellenzékre - szavazott.

Ha beláttuk ezt a tanulságot, akkor ebből már szükségszerűen következik a konklúzió: a NER-t és az udvari ellenzéket egy tömbként kell kezelnünk, egyazon probléma részeiként. Ha az elmúlt harminc évet akarjuk leváltani és nemcsak a NER-t (mely a rendszerváltó évek 21. századba organikusan átnőtt következménye, még ha közvetlenebbül a 2002-2010 közti szocialista kormányzás is tehető felelőssé érte), akkor kettős fókusszal kell dolgoznunk. Először az ellenzéket kell leváltani, aztán a Fidesz-KDNP-t. Jelen, 2022-ig tartó ciklusban lehetne az udvari ellenzék kiiktatására koncentrálni. Előre kell bocsátanom - és ezért tartom ezt az ötletet merőben idealisztikus, semmint a gyakorlatban is megvalósítható forgatókönyvnek -, hogy a kivitelezés a civil összefogás, a társadalmi önszerveződés feladata lenne. Először is egy olyan választási mozgalmat kellene alakítani már most, ebben az évben, mely egyetlen, de jól megfogalmazott, világosan kifejtett célt tűzne maga elé: bojkottra szólítaná fel azokat a szavazókat, akik a 2022-es választásokon az udvari ellenzék valamely pártjára (vagyis a Fidesz ellenében) voksolnának. Ez persze nem olyan lenne, mint a Gulyás Márton által "fémjelzett" választási mozgalom, mely ködös célokat tűzött maga elé és képtelen volt hatékonyan asszisztálni a 2018-as választási küzdelemhez. Nem belvárosi hipsztergyerekek megmozdulása lenne, hanem egy olyan társadalmi organizmus, mely alulról szerveződik, vidéki beágyazottsága is nagy, képes eljuttatni az üzenetét a legeldugottabb településeken élő választópolgárokhoz is. Ehhez persze széleskörű társadalmi konszenzus kellene, meg kellene teremteni a mozgalomhoz szükséges jogi és anyagi kereteket/eszközöket, és ügyelni rá, hogy a szerveződés az egész társadalom közügye, ne pedig egy kisebb, magáncélokat dédelgető érdekcsoport, politikai ambícióktól hajtott wunderkindek játékszere legyen. A társadalomnak vissza kellene vennie a kormányrudat a valós viszonyoktól elidegenedett és cinizmusba süppedt politikai pártoktól. Így egyfajta értékorientált lelki közösségnek, társadalmi érdekazonosságnak, konszenzusnak kellene létrejönnie a mozgalom által. Éppen ez az, ami a rendszerváltó években fájóan hiányzott. A rendszerváltás ugyanis politikai alkuk láncolata volt, melyeket "a fejünk fölött" kötöttek meg, nem volt beleszólásunk, a változást nem éreztük a magunkénak, és nem érezzük azóta sem. Ha ez megváltozna, és a tömeget egy lelki, intellektuális és politikai kötelék fogná egybe (mint a lengyeleket a nyolcvanas években), az óriási hajtóerőt jelenthetne.

És ha a 2022-es választásokon az "ellenzéki" szavazók megértenék, miért van szükség a bojkottra és meg is valósítanák azt, akkor az udvari ellenzék elbukna. Nem kellene leszalámizni sem őket, ahogy a Fidesz tette a jobboldallal (Csurka Istvántól kezdve Szabó Ivánon át egészen Torgyán Józsefig és Dávid Ibolyáig), hanem mehetnének azonnal a süllyesztőbe az 1-2%-os eredményükkel, elfoglalva méltó helyüket az MDF-fel, az FKgP-vel és a MIÉP-pel szegélyezett párttemetőben. Ezzel a társadalom képes volna lenyesni a NER fél karját. Ugyanis a Fidesz-KDNP nyolc éve folyamatosan az ellenzékhez méri magát, s e megmérettetést mindig kiállta, és mindig ki fogja állni. Számos Fidesz-szavazó is azért támogatja a narancspártot, mert "nincs jobb alternatíva". De ha alternatíva sem lenne, ha a Fidesz nem tudná magát többé más politikai erőhöz mérni, akkor háborús retorikája félig-meddig létalapját vesztené. A belpolitikai megosztottság, amely az elmúlt évtizedeket jellemezte, végre megszűnne, a múlttá válna, és romjain el lehetne kezdeni építkezni. Másrészt ezáltal világosan kifejeződne, hogy a NER leváltásán munkálkodó társadalmi erők egységes, konkrét akaratot reprezentálnak. Ami persze megijesztené a Fidesz-KDNP-t, mert elveszítené a számára a működéshez nélkülözhetetlen bábellenzéket. És ha megijedne, a rendszer óhatatlanul elkezdene hibákat halmozni. (Orbánék egyébként egyáltalán nem féltek az ellenzéki győzelemtől 2018-ban, és az összefogástól sem. Olyannyira nem, hogy még a centrális erőtér retorikájával is volt bátorságuk szakítani, amikor propagandájukban az egész ellenzéket sorosista, bevándorlópárti masszának igyekeztek feltüntetni.) Ráadásul az ellenzéki pártoktól nem is lehetne olyan nehéz eltántorítani a szavazókat, hiszen jelenleg valamennyi gyengébb, mint bármikor. És persze mindennek lenne egy mindennél gyönyörűbb pozitív hozadéka is, mondhatni a hab a tortán: az ellenzéki, baloldali romlottságot szimbolizáló Gyurcsány Ferenc hazaküldése.

Ezután pedig el lehetne kezdeni hazaküldeni Orbán Viktor miniszterelnököt - focizni. Nyilván ez lenne a nehezebb feladat. 2022-re a Fidesz egyedül maradna a parlamentben, ami eléggé abszurd helyzetet eredményezne számukra és számunkra egyaránt, nem is beszélve a nemzetközi politikai közvéleményről. A 2022-ig a politikai porondon már bemutatkozott társadalmi mozgalom ekkor kapcsolna turbó üzemmódba: nagyszabású tömegtüntetések (a bukott, elsüllyesztett ellenzéki pártok teljes kizárásával), vitafórumok, széleskörű társadalmi párbeszéd, lakossági találkozók sorozata indulna, és a szerveződés egy olyan politikai programmal kezdhetne el kampányolni, melynek körvonalazása már a 2018-2022 közötti időszakban is elkezdődhetne anélkül, hogy a mozgalom ezidőtájt bármilyen politikai kampány részesévé válna. És hogy mi lenne ennek a politikai programnak a lényege? Nem az úgynevezett "antiorbánizmus". A Fidesz-média sokszor kritizálta az ellenzéki pártokat - részint jogosan -, hogy nincs valódi, célirányos politikai programjuk, hanem csupán az Orbán-gyűlölet hajtja, tartja össze őket. És ebben bizony van igazság. Nem az elszámoltatással, a Fidesz-oligarchák bebörtönzésével kellett volna kampányolni (például a Jobbiknak sem, ami azért emellett igyekezett markáns álláspontot megfogalmazni egy-egy ügyben, inkább kevesebb, mint több sikerrel), és nem is a letelepedési kötvény-biznisz megszüntetésével. Mindez ugyanis csak azt a háborús retorikát táplálja (táplálta), ami meghatározta az elmúlt három évtizedet is. Ellenkezőleg: egy olyan polgári szellemiségű politikai stílus- és ízlésvilágot kellene megteremteni, ami nélkülözi a konkrét, direkt személyeskedést és a látványos, sokszor bulvárízű és kisszerű politikai ketrecharcokat. A mozgalom ezzel is a Fidesz lába alól rántaná ki a szőnyeget, hiszen a kormánypropaganda köztudottan a megosztottságra, a pánikhangulatra, a gyűlöletkeltésre építette fel teljes politikai marketingjét az elmúlt esztendőkben. Meg kell haladni a múltat, a Fideszt, az MSZP-t, a Jobbikot és a többi, lélegeztetőgépre kapcsolt pártot egyaránt. Csak akkor van esély, ha a társadalom elhatárolódik a mai politikai pártpalettától, és szenvedélyesen kezdi gyűlölni nem a mögöttük lévő politikusokat, hanem mindazt, amit e politikusok az elmúlt harminc évben képviseltek. És ha egy ilyen társadalmi mozgalom képes lenne alternatívaként mutatkozni a Fidesszel szemben, majd legyőzni az állampártot (annak szavazóbázisát akár jelentősen megroggyantva), akkor a választások után lehetne beszélni elégtételről, elszámoltatásról, a politikai elit által elkövetett bűncselekmények feltérképezéséről.

Mindez azonban csupán egy idealisztikus elképzelés, kedves olvasóim, ugyanis a magyar társadalomban az önszerveződésnek még a csírája sem látható. Egyelőre még ott tartunk, hogy az ellenzéki pártokkal kell kezdenünk valamit, ha előbb-utóbb le akarjuk váltani a Fideszt. Tévúton jár, aki még mindig efféle hagymázas ábrándokba ringatja magát. Fel kell (fel kellene) ébrednünk, és akkor megláthatnánk, hogy 2018 áprilisában nem a remény veszett oda, csupán egy új lehetőséget kaptunk (mi, a társadalom) az ellenzéki pártok jelentős meggyengülésével. Lehetőséget, hogy lesöpörjük a színről ezt az udvari ellenzéket. Aztán pedig a NER magját. Ha ma nekifognánk, ehhez biztosan kellene nyolc év. Nyolc szűk esztendő. De nem fogunk neki. Még mindig álomvilágban élünk. Ideje lenne felébredni. A társadalom magára maradt, és csak akkor győzhet, ha öntudatra ébred, és visszaveszi a politikától, ami őt jogosan megilleti: a szabadságát.