Posztom címe talán kissé félrevezető, mert bár valóban a NER leváltásáról lesz benne szó, talán helyesebb lenne így feltenni a kérdést: "Hogyan lehet leváltani az elmúlt harminc évet?" Ugyanis ha valódi, átfogó politikai paradigmaváltásra vágyunk - márpedig a mai körérzületből bizony ez szűrhető le -, akkor nemcsak a jelenlegi államhatalmat megtestesítő autoriter rezsimet kell a történelem süllyesztőjébe száműznünk, hanem vele együtt teljes ellenzékét (továbbiakban: udvari ellenzék) is. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert még mindig többségben vannak azok a (jobb esetben bárgyúan naiv, rosszabb esetben súlyos vakságban szenvedő) véleményvezérek, akik szerint az udvari ellenzék pártjainak ismét meg kell erősödniük, és 2022-ben megint - persze teljesen új stratégiával - hadba kell vonulniuk a Fidesz ellen. Rögtön az elején hadd tegyek egy sarkos, de mélyen igaz megállapítást: ezzel az ellenzékkel nem lehet megverni a Fideszt, sem 2022-ben, sem 2026-ban, sem tízezer év múlva.

A minap - békésen böngészve az internetet - szembetalálkoztam Marozsák Szabolcs "női önbizalomedző" Facebook-oldalával. Kíváncsiságom és rejtett mazochisztikus hajlamaim arra sarkalltak, hogy keressem fel az úriember saját, külön bejáratú honlapját is. Megrökönyödésemre olyannyira átlátszó, semmitmondó, teleshop-reklámokat és kézzel-lábbal gesztikuláló bivalyröcsögei porszívóügynököket megszégyenítő marketingszöveget leltem a bemutatkozóban, amely többszörösen kiakasztotta a klisédetektoromat. "Gyakran azon kapja magát, hogy bizonytalan, nem tud dönteni vagy sokszor utólag megbánta döntéseit? Nem tudja, hogy inkább a szívére vagy az eszére hallgasson? Úgy érzi, hogy már mások is látják Önön a határozatlanságot, az önbizalom hiányát? Akkor olvassa el ezt a kézikönyvet, mely a benne megteremtett elméleti alapokon túl gyakorlatiasságával segítséget adhat önbizalma helyreállításának során!" - kezdi ajánlani portékáját Paulo Coelho és Brian Tracy egyik legsikeresebb hazai tanítványa. Ezután persze jön az önfényezés, és - akárcsak például Zsiga Attila, egy másik, motivációs hókuszpókuszát vallási-kereszténykedő köntösbe csomagoló lélekkuruzsló, Marozsák is büszkén listázza, hány cég alkalmazottainak nyújtott már "motivációs" segítséget, s milyen fantasztikus eredményeket ért már el filantróp szeretetharcosként. Talpraesett szélhámos, szó se róla.

A Fidesz rekordsebességgel kapcsolt választási kampány-üzemmódba, és amellett, hogy a sorosozás-migránsozás-brüsszelezés szentháromságot igyekeznek csúcsra járatni, hónapok óta arra a bizonyos "forró őszre" készülnek, melyet a Varangykirály, Németh "Silly" Szilárd és az imádnivaló Kövér László, a párt ökle is több ízben belengetett. Mindenki csak találgathat, mit is jelent egészen konkrétan ez a gyönyörű terminus, annyi azonban bizonyos, hogy nem valamiféle meteorológiai anomáliát (bár ha azt jelentené, bizonyára amögött is Soros György állna, ahogy a múlt héten tomboló hőhullámot is ő idézte elő, hátha néhány kormánytag gutaütést kap a forróságban, de dugába dőlt a terve). Mindenesetre azt már tudjuk - hiszen ha más nem, a drága jó Silly, a Fidesz intellektuális világítótornya tokarengető plasztikussággal ecsetelte számunkra -, hogy a teljes ellenzéki spektrum (DK-tól Jobbikig) összeszűrte a levet Soros maffiahálózatával, és egyesült erővel azon munkálkodnak, hogy ha törik, ha szakad, Magyarországon is keresztülvigyék a démoni Soros-tervet: le a kerítéssel, be a migránsokkal, pokolba a határőrizettel, jöjjön a budapesti kalifátus, jöjjön a magyar nők tömeges megerőszakolása, és dőljön le végre a keresztény, civilizált Európa utolsó védőbástyája is.

A 444.hu hasábjain pár évvel ezelőtt, Horn Gyula halála kapcsán napvilágot látott egy toplista, mely a harmadik Magyar Köztársaság eddigi kormányfőit lajstromozta, állította sorrendbe elért eredményeik, politikusi-vezetői talentumuk alapján. Amennyire jónak tartottam magát az alapötletet, olyannyira nem értettem egyet magával a rangsorral. Pontosabban bizonyos pontjaival egyetértettem, más pontjaival viszont egyáltalán nem. Szűk egy év múlva országgyűlési választásokat tartanak, és borítékolható, hogy Orbán Viktor, a magyarországi szervezett bűnözés doyenje folytathatja országlását, immáron negyedik ciklusát kezdve meg a Kárpát-medence Putyinisztánjának élén. Szomorú, szomorú, és azt hiszem, legalább 2026-ig kell várnunk arra, hogy a maffiózógéniusz katapultáljon bársonyszékéből. Addig is viszont tekintsünk vissza a korántsem boldogabb, korántsem szebb, de némileg boldogabbnak, szebbnek tetsző félmúltba, és helyezzük mi is mérlegre Magyarország 1990 utáni kormányfőit!

"Szép volt, fiúk!" - köszönti a halál kapujából visszatérő brit bakákat egy öregember. "De hát csak túléltük!" - hangzik a felelet. "Elég az!" - riposztozik az idős férfi. Christopher Nolan friss mozija Dunkirk brit-francia pürrhoszi győzelmének krónikája. A rendező ambícióját már az idegölő nyitány egyértelműsíti: a cél szembesíteni a nézőt a  háború értelmetlen és parttalan pusztításával. Láttunk már ilyet párszor, és az sem újszerű, hogy - akárcsak Coppola az Apokalipszis most, Oliver Stone A szakasz, vagy Terrence Malick Az őrület határán esetében - Nolan a töredezett formát preferálja az elbeszéléstechnikában. Egyenes vonalú, karaktervezérelt cselekmény helyett a Dunkirk több szálon futó szüzsét működtet, mely ádáz próbatétel elé állítja a hagyományos háborús sztorit remélő közönséget.

Tombol a nyár, s forró köpönyegéből nemcsak a bombasztikus fesztiválok, a metrószerelvényeken terjedő krónikus izzadságszag, Tusványos és a teltházas strandok bújtak elő, hanem a júliusi-augusztusi gyalogos közlekedés elengedhetetlen kellékei: a papucsok is. Mindenki imádja a látványt, amikor férfitársa virágmintás flip-flop papucsban caplat végig mellette az utcán, hogy a dél-amerikai hőséggel terhes mindennapokban is zsebünkbe (pontosabban retinánkba) csempéssze a "Buli van, nyár van, pia van, a medence mellett várnak a nagymellű bikinis amazonok" alapüzenetét. Persze a nők sem kivételek. Mégis, velük szemben hajlamosabb vagyok elnézőbben viselkedni, mégpedig főként azért, mert egy fedetlen (pontosabban részben fedett) női lábfejet szívesen szemügyre vesz az ember. Egy flip-flop papucsban azonban így sem ússza meg - elnézést a kifejezésért - "retkesedés" nélkül egy női láb, így a hölgyeket is kénytelen vagyok pontlevonással sújtani, amennyiben efféle bóvli lábbeli viselésére adják a fejüket, ellenben egy megfelelően ízléses, visszafogott (nem talmian csillogó "gyémántberakásos") szandálba bújtatott, karcsú, esetleg mélybordóra lakkozott körmű női lábfej már pazar esztétikai élmény.

Engedve a lelkem mélyén lappangó mazochisztikus indíttatásnak, múlt héten magam is beálltam a sorba és jegyet váltottam a Pókember: Hazatérés című filmre. Eredetileg azt akartam írni, hogy XY Pókember: Hazatérés című filmjére, de őszintén megvallom, fogalmam sincs, hogy hívták a rendezőt (elnézést kérek minden igazi filmrendezőtől, korrigálom magam:  a megfelelő hosszúságú pórázon tartott Marvel-alkalmazottat). Mentségemre szóljon, hogy azért szenvedtem végig ezt a bő két órát, mert éppen egy hosszabb lélegzetű cikket készülök írni a szuperhősfilm vonzerejének - általam vélt - igazi titkáról. A kritikusok pedig nem átallottak az egekig magasztalni a piros-kék mezes, cicanadrágos hérosz legújabb mozgóképes manifesztációját, így magam is azzal a keserű önáltatással foglaltam el székemet a filmszínházban, hogy talán nem fogok katapultálni belőle biológiai fájdalmaim közepette. Hát nem történt meg, de majdnem.

Egy ideje azon tűnődöm, hogy - annak ellenére, hogy mélyen megvetem a mai kormányzatot és maximálisan az ő felelősségük, hogy miféle sötét, nyugat-ázsiai autokráciává süllyesztették ezt az országot - mégiscsak tünet- és jelzésértékű, hogy több mint hét évnyi narancsbolsevik ámokfutás után másfél-kétmillió magyar polgártársunk még mindig rájuk voksolna, ha holnap lennének a választások. 2010 "dicsőséges fülkeforradalma", mely négy esztendőre ránk szabadította a felcsúti Varangykirályt és kompániáját (és melynek köszönhetően két hét alatt helyrepofozták a közbiztonságot), még a naiv jóhiszeműség és az "elmúlt nyolc év" iránti krónikus undor szerencsétlen összjátékával magyarázható. A Kárpátok Putyinjának 2014-es - igaz, az előzőnél sokkal mérsékeltebb - győzelme viszont már nehezebben védhető. Ekkorra már csak az nem látta, miféle szervezett maffiaállam szipolyozza a közpénzeket és növeszt oligarchákat a nyakunkra, aki makacsul a homokba dugta a fejét és megalkuvó, önbecsapó, konformista módon mégis a NER méregkeverőit tüntette ki bizalmával a szavazófülke szomorú magányában.

Korunk jellegzetes hőse a felvilágosult genderjogi harcos. A genderjogi harcos fontos ismérve, hogy 1) legtöbbször nő; 2) legtöbbször roppant nehéz megállapítani, hogy mit markolt régebben - borotvát vagy férfi nemi szervet; 3) legtöbbször nőként nagyon tudja, hogy mi kell a nőknek. A genderjogi harcos tévedhetetlen, hiszen ha nem volna az, akkor valóságpercepciója cserepekre hullna. Ha ugyanis valamily lehetetlen csoda folytán kiderülne, hogy akár egyetlen kérdésben is téved, akkor fény derülne rá, hogy a genderjogi harcos mint gondolkodó lény és mint nő kénytelen megbékélni a tökéletlenség minden halandó egyént sújtó átkával. A gender azonban mint szélsőséges ideológia, sosem ismerné ezt el önmagáról - ahogy a gendergépezet tagjai sem saját magukról. Pedig jelen írásom célja, hogy rávilágítsak a projekt egyik legnagyobb tévedésére.

Sziasztok, Alec Cawthorne vagyok, az Amerikai Plán alapítója és hajdani szerzője, valamint a Reakciós reflexiók  "vendégművésze". Új bloggal jelentkezem, melynek már címe is sugallja koncepcióját. Ezen a felületen nem filmeket fogok elemezni, és nem is "pusztán" aktuálpolitikai-közéleti vagy stíluskérdéseket boncolgatok, hanem sokkal szélesebb mozdulattal merítek a témák tárházából. Azaz a nemes egyszerűséggel csak "Cawthorne"-nak keresztelt - hamarosan startoló - blogom középpontjában a világról vallott gondolataim állnak majd. Nem lesznek terjedelmi és tematikus korlátok: mindenről írni szándékozom, amely épp szikrát gyújt az elmémben, foglalkoztat, felcsigáz, dühít vagy épp inspirál. Már az Amerikai Plán szerkesztésekor sokan szememre vetették, hogy néha elkalandozom és egy-egy eszmefuttatásom alkalmával a politika, a direkt társadalomkritika vagy épp egyéb közéleti témák határvidékére sodródom. Jómagam is éreztem, hogy olykor megszalad a tollam, és erősen feszegetem az adott téma kereteit. Természetesen ezen a blogon is lesz szó filmekről, ám egyáltalán nem garantálom, hogy a mozi világa prioritást élvez majd a közéleti, politikai, általános társadalmi, stílus- és életmódbeli, kulturális és közgondolkodással összefüggő kérdéseket fejtegető posztok "rovására". Azaz nincsenek drákói szigorral előre megszabott-megszerkesztett arányok: annyit és arról beszélünk majd, amennyit és amiről jónak látjuk.

Igen, nem véletlenül használtam többesszámot. Feltett szándékom ugyanis, hogy visszacsábítsam a Cawthorne blogra az Amerikai Plán és a Reakciós reflexiók alapembereit: Tenebrát, Fourey-t, Lord Meldrumot és a többieket. Csak remélhetem, hogy eleget tesznek majd meghívásomnak, ha csupán egy-egy "cameo" erejéig is. Nemcsak azért, mert továbbra is adok e szerzők véleményére, hanem azért is, mert hangsúlyozni szándékozom, hogy címe ellenére a Cawthorne nem "egyszereplős" blog lesz; továbbra is szentül hiszek a véleménypluralizmusban és abban, hogy inspiratív és hasznos, ha eltérő habitusú, világnézetű tollforgatók osztoznak egyazon felületen. Harmadrészt pedig e kiváló kollégák (remélt) megnyerésével is azt szeretném egyértelműsíteni, hogy a Cawthorne az Amerikai Plán szinte egyenesági folytatásának tekinthető, leszámítva persze az alaptematikát érintő jelentékeny változást. Filmnyelven szólva, a Cawthorne egy "sequel", amelyből megtudhatjátok, hogy az Amerikai Plán csapata miként vélekedik az élet filmszínházak kapuin kívüli jelenségeiről.  Változatlan lesz viszont a szerző(k) személye, és - nagyon reméljük - a minőség is.

Üdvözlet mindenkinek!

A.C.