Tombol a nyár, s forró köpönyegéből nemcsak a bombasztikus fesztiválok, a metrószerelvényeken terjedő krónikus izzadságszag, Tusványos és a teltházas strandok bújtak elő, hanem a júliusi-augusztusi gyalogos közlekedés elengedhetetlen kellékei: a papucsok is. Mindenki imádja a látványt, amikor férfitársa virágmintás flip-flop papucsban caplat végig mellette az utcán, hogy a dél-amerikai hőséggel terhes mindennapokban is zsebünkbe (pontosabban retinánkba) csempéssze a "Buli van, nyár van, pia van, a medence mellett várnak a nagymellű bikinis amazonok" alapüzenetét. Persze a nők sem kivételek. Mégis, velük szemben hajlamosabb vagyok elnézőbben viselkedni, mégpedig főként azért, mert egy fedetlen (pontosabban részben fedett) női lábfejet szívesen szemügyre vesz az ember. Egy flip-flop papucsban azonban így sem ússza meg - elnézést a kifejezésért - "retkesedés" nélkül egy női láb, így a hölgyeket is kénytelen vagyok pontlevonással sújtani, amennyiben efféle bóvli lábbeli viselésére adják a fejüket, ellenben egy megfelelően ízléses, visszafogott (nem talmian csillogó "gyémántberakásos") szandálba bújtatott, karcsú, esetleg mélybordóra lakkozott körmű női lábfej már pazar esztétikai élmény.

Megátalkodottan gyűlölöm viszont a flip-flopot, nem is annyira külcsínje-kivitelezése miatt (na jó, azért is), hanem amiatt, amit üzen. Ugyanazt üzeni, amit a street food, egy "kézműves sör", egy Coelho-könyv, egy fröccsöntött hollywoodi látványorgia, egy Costa Coffee vagy egy Starbucks-egység: ha a korral lépést tartó fogyasztó akarsz lenni, akkor szorosan követned kell a globalizált-uniformizált trendvonalat. Ráadásul a kortárs civilizáció felsorolt, divatos rekvizitumai egyaránt tiszavirág életű fogyóeszközök: Coelho-t két nap múlva elhajítod, az aktuális álomgyári megapic három nap múlva már csak homályos ködkép az agyadban, a Starbucks-élményedből pedig legfeljebb a pimaszul magas számla maródik emlékezetedbe. A flip-flop szűkebb értelemben vett "üzenete" viszont az, hogy a funkcionalitásnak és a praktikumnak diadalt kell ülnie az esztétikai igényesség felett. E papucs viselője egyetlen, mértékadó szemponttá emeli a kényelmet. A komfortélmény fontosabb minden másnál - például annál, hogy mit tükröz az adott lábbeli a tulajdonosáról. Mit tükröz arról, hogy miként gondolkodik a papucskoptató a tágabb értelemben vett közösségről, ahová tartozik.

Sem saját maga számára nem lényeges, hogy mit is visel, sem az nem érdekli, hogy a közösség mit gondol a viseletéről. Az öntudatot megfojtó konzumidiotizmus e mérhetetlen, pökhendi nemtörődömsége tipikus 21. századi tünet. Mélyen megvetem ezt a tömeget szélsőséges individualizmusáért és közönyéért, nem mintha én a közösségi ember prototípusa volnék, de fontosnak tartom, hogy az ember - amennyiben önazonos, kifejlett ízléssel rendelkező, felnőtt személyiség - a ruházatával, a megjelenésével is hitelesen közvetítse a többség felé mindazt, ami ő. Egy rövidnadrágos-izompólós, flip-flop papucsos férfi pedig az én nézőpontom szerint bajosan képes azt sugallni magáról, hogy ő érett, komoly férfi. Sokkal inkább láttatja a kifejlett testben rekedt, ám infantilis kisfiút, a globalizált-sztenderdizált "divatkultúra" futószalagon gyártott termékét, az arctalan-alaktalan, sárfekete, amorf tömegembert. És nem, nem leszek szexista: a flip-flopot preferáló nőkről is hasonlóakat gondolok, azzal a fontos különbséggel, hogy egy szép, bájos nő a fizikai vonzerejét "csapolja meg" azáltal, ha otromba tetoválásokat varrat a finom bőrére, feltölteti az ajkait vagy épp gagyi flip-flopban klaffog a Westend kellős közepén.

Másrészt ezeket a lábbeliket a többség "fiatalosnak" és "trendinek" tartja, ezért - más ruhaneműkkel egyetemben - tökéletesen alkalmasak arra, hogy életben tartsák a fiatalság kultuszát. Harmincasok, negyvenesek, ötvenesek és hatvanasok is előszeretettel választják ezeket a förmedvényeket, hogy ezzel is alátámasszák: mennyire kortalanok, milyen elevenen követik a jelenlegi öltözködési trendeket, mennyire "nem fog rajtuk az idő". Megint csak visszakanyarodtunk ezzel az imént emlegetett infantilizmushoz. Idén nyáron azonban több ízben is szemtanúja voltam annak, hogy egy-egy stílusmerénylő nem is flip-flopot, hanem virtigli "házi papucsot" viselt közterületen (utcán, kávézóban, plázában), szóval nem a sarki trafikba ugrott le egy kiló kenyérért (megjegyzem, ez a divatügyi kútmérgezés még abban az esetben sem lenne védhető). A szabadosságnak e bozóttűzszerű terjedése pedig úgyszintén a flip-flop számlájára írható, és akkor a férfiszandálokról nem is ejtettünk szót. E viseletet főként az idősebb korosztály preferálja. A kor azonban nem lehet mentség e jó érzés elleni terrortámadásokra. Ráadásul egy kalapácsujj, egy feltűnő bőrkeményedés vagy egy lábujjon sárgálló, vígan tenyésző körömgomba nem épp a legmegnyerőbb látvány.

Érthető persze az is, ha valaki túlzottan izzadékony és ezért részesíti előnyben a nyitott lábbeliket. Azaz érthető lenne, ha a 21. században (itt élnék a mostanság divatos, egyébként visszatetszést keltő dátumpornóval: de hát 2017 van!) nem léteznének és nem volnának a széles közönség számára hozzáférhetők azok az egyszerű házi praktikák, melyek segítségével az ilyen alkatú cipőfogyasztók kiküszöbölhetik az ebből adódó kellemetlenségeket. Tehát csupán a kényelem lusta szeretete, a tudatlanság, az esztétikai, stílusbeli igénytelenség - na meg persze a globális trend-iránytű - akadályozza meg a papucsférjek- és feleségek roppant tömegeit abban, hogy ráébredjenek: nemcsak az a paraszt, aki bicskával eszi a fagyit.