A 444.hu hasábjain pár évvel ezelőtt, Horn Gyula halála kapcsán napvilágot látott egy toplista, mely a harmadik Magyar Köztársaság eddigi kormányfőit lajstromozta, állította sorrendbe elért eredményeik, politikusi-vezetői talentumuk alapján. Amennyire jónak tartottam magát az alapötletet, olyannyira nem értettem egyet magával a rangsorral. Pontosabban bizonyos pontjaival egyetértettem, más pontjaival viszont egyáltalán nem. Szűk egy év múlva országgyűlési választásokat tartanak, és borítékolható, hogy Orbán Viktor, a magyarországi szervezett bűnözés doyenje folytathatja országlását, immáron negyedik ciklusát kezdve meg a Kárpát-medence Putyinisztánjának élén. Szomorú, szomorú, és azt hiszem, legalább 2026-ig kell várnunk arra, hogy a maffiózógéniusz katapultáljon bársonyszékéből. Addig is viszont tekintsünk vissza a korántsem boldogabb, korántsem szebb, de némileg boldogabbnak, szebbnek tetsző félmúltba, és helyezzük mi is mérlegre Magyarország 1990 utáni kormányfőit!

8. Orbán Viktor (2010-2034?)

Az ember, aki meglátta a nagy lehetőséget a Gyurcsány által okozott kolosszális pusztításban. Nem a rendteremtés, a konszolidáció lehetőségét, hanem a lehetőséget arra, hogy "update"-elje a Gyurcsány-modellt - NER-re átkeresztelve -, és a szocialisták ad hoc jellegű rablógazdálkodását továbbfejlesztve kiépítsen egy jól szervezett, olajozottan működő maffiaállamot (furcsállom is, hogy Orbán kedvenc filmje állítólag a Volt egyszer egy Vadnyugat, és nem mondjuk A Keresztapa), a kisembereket pedig gazdasági látszat-növekedéssel, közmunkaprogrammal, rezsicsökkentéssel, a szabadságharcos kormány narratíváját folyamatosan továbbszövő kormányzati kommunikációs stratégiával ( ami ma már gyűlöletkampányok sorozatát jelenti) kenyerezze le. Orbán, aki lánglelkű forradalmárként Nagy Imre és társai újratemetésén merész antikommunista beszédével szimbolikusan hozzájárult a magyarországi rendszerváltáshoz, öregségére autoriter, neokádárista - és újabban erősen szélsőjobboldali karakterisztikákat mutató - zsarnokká korcsosult (Szerintem néha álruhában, a temetőbe osonva cirógatná is Kádár koponyáját, ha nem lopták volna el az "ereklyét"). A kétharmados többséget nem arra használta, hogy strukturális reformokat vezessen be, és valóban megújítsa Magyarországot - miként tette azt néhai elődje és riválisa, Horn Gyula -, hanem épp ellenkezőleg: arra használta, hogy visszavezesse ezt az egyébként is viharvert, rohamosan elszegényedő-balkániasodó népet a feudalizmusba.

Orbán hatványra emelte azt, amit Gyurcsányéknál látott, majd megszorozta a végtelennel: gigantikus méretet öltő korrupció, földből kinövő oligarchák (Habonytól Vajnáig), pártközeli emberek és fideszes politikusfeleségek fantasztikus ütemű gazdagodása (persze Viktorunk vejének csillaga is rakétasebességgel ível felfelé), központosított-szétvert oktatás, rothadó, lélegeztetőgépen vegetáló egészségügy (kórházi mosdókban talált, többnapos hullák, rejtélyes fertőzéses halálesetek, hiányos higiéniai eszközök, omladozó épületek), a média, a sajtó einstandolása (a TV2-től az Origóig; ma egyébként már az országban nincs olyan megyei lap, mely ne lenne a Fidesz kezében), a civil szervezetek ellehetetlenítése, az állami földek szégyentelen lenyúlása, magánnyugdíjpénztár-zsebrevágás, trafikügy, a választási rendszer önkényes és gyáva - a rezsim bebetonozását szolgáló - újjáalkotása, a demokratikus jogállam intézményeinek (az Alkotmánybíróságtól a legfőbb ügyészig) kisajátítása, magánhasználatba állítása, a Gyurcsány által megkezdett keleti-putyinista orientáció kiszélesítése (ma már szinte nincs olyan nyugati vezető, aki szóba állna Orbánékkal, ellenben Kazahsztán, Törökország, Kína és Oroszország ma már szívbéli kebelbarátoknak számítanak)... meddig folytassuk még a sort? A 2010 utáni Orbán nemcsak a rendszerváltás utáni időszak legrosszabb magyar miniszterelnöke, hanem minden idők egyik legrosszabb magyar miniszterelnöke is egyben. Mindehhez persze - való igaz - kellett a gyurcsányi ámokfutás is, ahogy Hitlernek is kellett egy gyenge, válságokkal terhelt weimari rendszer, ahogy Sztálinnak is kellett egy Lenin halálát követő, meggyengült szovjet vezetés egy egzaltált, sztárallűrökkel teli, balról mindenkit előző Trockijjal, vagy ahogy Kádárnak kellett a Rákosi-Gerő duó. Csakhogy ez nem ad felmentést Orbánnak az alól, hogy a mindenkori magyar kormány helyébe egy közép-európai Cosa Nostrát állított, és olyan mélyre lökte az egyébként is több sebből vérző magyar demokráciát egy feneketlen szakadékba, hogy kérdéses, valaha is felemelhető-e még onnan.

7. Gyurcsány Ferenc (2004-2009)

A szánalmas, ügyefogyott balek, akinek "szerencséje", hogy több mint négy évre odaszabadulhatott ahhoz a homokvárhoz, melyet Magyar Köztársaságnak hívtak, és, akár egy bömbölő-hisztériázó pelenkás, lesújthatott e homokvárra néhány ökölcsapással. A dörzsölt, ügyesen házasodó, uborkaorrú vállalkozónak a kétezres évek második felében sikerült csontig lepusztítania, szétcincálnia az országot azáltal, hogy nem kormányzott. Koherens, célirányos program helyett ad hoc jellegű intézkedésekkel, autópálya-építéssel, cirkuszi bűvészkedéssel próbálta magához édesgetni azt a tömeget, ami az őszödi beszéd után már csak a levakarhatatlan, normálisan megbukni nem tudó parazitát, a kétbalkezes bohócot látta benne. Az "elkúrtuk"-beszédből egyébként később Gyurcsány rettentően cinikus, álságos és undorító módon megalkotta a saját erkölcsi credoját, és a trágárságokkal tűzdelt kifakadást mint az őszinteség megnyilvánulását, a hazug és korrupt magyar kormányzati gyakorlattal szembeni lázadást interpretálta. Romlottságban ő sem marad el Orbán Viktor mögött, a fő különbség az, hogy Orbán rafináltabban, eredményesebben manipulálja híveit, ezért a kormányzati korrupciót, a nem-kormányzás állapotát tartós (valószínűleg évtizedekig fennálló) konstrukcióvá volt képes emelni, következésképpen a felcsúti gnóm durvábban kiakasztja a pusztításdetektort, mint a sukorói Harry Potter.

Gyurcsány nevéhez kötődik a vizitdíj, a tandíj újbóli bevezetésének ma már szerencsére távoli réme is. Nem is beszélve a 2006 őszi eseményekről, melyek végett ma már a közvélemény szemkilövető kurafiként tartja számon. Megpróbálkozott a Tony Blair nevével fémjelzett neoliberális (gazdaság)politikát magyar viszonyok közé átültetni, kísérlete csúfos kudarcba torkollott. Pökhendi, narcisztikus jelleméből adódott, hogy kevés emberre hallgatott kabinetjében, imádott egy kézben összefogni mindent, 2006 és 2009 között például szinte egy személyben irányította a külpolitikát. Meg is lett az eredménye. Ő kezdett először udvarolni Putyin Oroszországának - Orbán e tekintetben voltaképpen azt folytatta, amit gyűlöletes ellensége elkezdett -, és 2009-es bukása óta is folyamatosan mérgezi a magyar politikát azáltal, hogy nem képes kihátrálni belőle. A mai úgynevezett "baloldali ellenzék" úgynevezett "összefogásának" is az ő személye vet gátat: a DK jelenlegi vezetőjeként ő olyan a mai baloldali pártoknak, mint az a rokon, aki családlátogatáskor, amint megérkezik, trágárkodni, szellenteni és böfögni kezd az asztalnál.

6. Boross Péter (1993-1994)

A vendéglátóipari múlttal rendelkező Hóbagoly fél éves miniszterelnöksége csupán apró lábjegyzet a rendszerváltás utáni Magyarország viharos történelmében. Boross nem volt képes kitörni elődje, Antall árnyékából, igaz, erre nem is jutott ideje. Tétlenül kellett végignéznie, ahogy pártja - ahogy az előre megjósolható volt - elveszíti a '94-es választásokat. Később az Orbán-kormányokhoz dörgölőzött. Az első Orbán-kormány alatt a miniszterelnök tanácsadójaként tevékenykedett. Történelmi bűne, hogy részt vett az alaptörvény koncepcióját kidolgozó testület munkájában, ezáltal ő közvetlenül, személyesen is hozzárakott néhány téglát az épülő NER-hez. Ma, kilencvenhez közeledvén pedig már csak egy szánalmas, vén bohóc, akit Orbánék néha fontosabb alkalmakkor mint kabalababát felmutatnak. Egyébként pedig néha bődületes marhaságokat képes összenyilatkozni. Ő is migránsozott már párat például.

5. Medgyessy Péter (2002-2004)

Aki jó pénzügyminiszter, az nem biztos, hogy miniszterelnöknek is alkalmas - ez a tanulsága Medgyessy Péter két évig tartó regnálásának. Persze az igazság ennél árnyaltabb. A sztárarcú, jó megjelenésű  Medgyessy valóban alkalmatlannak bizonyult e poszt betöltésére abban az értelemben, hogy a machiavelliánus, kíméletlenül pragmatikus ügyeskedés és a rátarti gőg, mely a magyar politikában szinte obligát kelléke egy "magára valamit is adó" vezetőnek, teljesen hiányzott belőle. Inkább az árkok betemetésére törekedett - ez már Orbánnal vívott tévévitája során is érzékelhető volt -, de szerény és naiv jóindulata nem igazán talált követőkre. Mindenképpen pozitívum, hogy miniszterelnökként egyedüliként beváltotta választási ígéreteit, ám a száznapos program, a felelőtlen pénzosztogatási-béremelési hullám nem bizonyult gazdasági szempontból racionális döntésnek. Túlzás és igazságtalanság azonban, hogy egy időben szokás volt a Gyurcsány-érában tetőzött gazdasági-pénzügyi válságot az ő nyakába varrni. Az MSZP-SZDSZ koalíció 2004 nyarán megpuccsolta, ami szerintem kár, én megnéztem volna, mihez kezd a maradék két esztendejével. Fontos fejlemény is történt rövid kormányzása alatt: 2004. május 1-jén Magyarország az EU tagjává vált (most meg kifelé igyekszik onnan, ugyebár).

4. Bajnai Gordon (2009-2010)

Gyurcsány után bárki is ragadta volna magához a kormányrudat, munkássága sokkal impozánsabbnak tetszhetett volna elődjéénél. Bajnai Gordon erényeinek számba vételekor két pozitívumot érdemes igazán kidomborítani: egyrészt, hogy a "Libajnainak" csúfolt üzletember nem az a tipikus "született politikus" - csak a második Gyurcsány-kormány alatt csöppent a politikai szcénába, két miniszteri tárcát is vitt -, ebből fakadóan sosem fűtötték olyan megveszekedett, görcsös hatalmi ambíciók, mint a magyarországi "demokráciát" kaján örömmel ledózeroló két fehérgalléros pszichopatát (Orbánt és Gyurcsányt), másrészt ha az imént említett Antall József kamikaze-kormányfő volt, akkor Bajnai tűzoltó-kormányfő, aki viszonylag ügyesen manőverezte a bajba jutott hajót a vihar közepette, más szavakkal: többé-kevésbé korrekt válságmenedzsmentjének köszönhetően nem rontotta tovább az ország gazdasági helyzetét. Egy esztendeig tartó kormányzása után azonban visszavonult a csatatérről, amit jól is tett, hiszen a Fidesz már jóval a 2010-es választások előtt félig-meddig sikeres kísérletet tett arra, hogy a tiszavirág életű  Bajnai-kormányt összemossa a "gyurcsányizmussal".  2010 után megpróbált visszatérni, és bár ígéretesen kezdett, de végül lepaktált a Lúzerek Klubjával - Fletóékkal -, így próbálkozása eleve kudarcra volt determinálva.

3. Orbán Viktor (1998-2002)

Igen, a fiatal, energikus Orbán, aki legyőzte Horn Gyulát (igaz, csak úgy, hogy koalícióra kényszerült a kisgazdákkal), össze sem hasonlítható azzal a minden hájjal megkent, fizikailag-lelkileg eltorzult, putyinista zsebdiktátorral, aki a választóktól kapott felhatalmazását a jogállam, a demokratikus intézményrendszer módszeres szétverésére használta fel. Az ifjú Viktor - még a grazi idegszanatóriumbéli kaland előtt - bizonyos értelemben folytatta a Horn-kormány által fémjelzett belső reformokat, sőt az oktatáspolitika területén máig kézzelfogható és jótékony módosításokat eszközölt (felsőoktatási tandíj eltörlése, diákhitel bevezetése), és hát valljuk be, a "Széchenyi-terv" is jobban cseng, mint a "Soros-terv", ahogy a közteher-csökkentés is szimpatikusabb terminus, mint a rezsicsökkentés. Persze az sem véletlen, hogy az első Orbán-kormánynak nem adatott folytatás, négy év múlva megbuktak. 2006-ban pedig még csúfosabbat taknyolt Putyin majdani padawanja, de ez már egy másik történet. Ahogy sajnálatos Horn 1998-as búcsúzása, ugyanúgy tragikus fordulópont Orbán 2002-es választási kudarca is, ugyanis hozzájárult egy önmagát történelmi jelentőségű államférfinak képzelő, de valójában narcisztikus pszichopata; egy sikeres politikusként feltűnni igyekvő, de valójában csupán hatalomtechnikai törekvéseket szem előtt tartó, ügyes kókler súlyos erkölcsi-intellektuális eldeformálódásához.

2. Antall József (1990-1993)

Sok rosszat el lehet mondani róla és kormányáról, s éles szemű kritikusai ezt meg is szokták tenni. Vitathatatlan azonban, hogy Antall József miniszterelnöki regnálása idején rendkívül kedvezőre változott Magyarország nemzetközi megítélése. Antall pedig - Horn Gyulával és talán a naiv, de jószándékú Medgyessy-vel egyetemben - még nem saját, személyes hatalma növelésére, vagyona szégyentelen gyarapítására használta a kormányfői pozíciót, hanem nagyszabású vágyak hevítették, szándékában állt egy erőteljes, nyugati orientációjú, piacbarát, modern Magyarország megteremtése. Kormányát ő maga is kamikaze-kormánynak nevezte azonban, s bizonyos, hogy rendszerváltó kormányfőként senki nem tudott volna széleskörű tetszést kiváltó, eredményes munkát végezni. Korai halála, melyből a mai fiatal generációk főként arra emlékeznek, hogy megszakadt miatta a Kacsamesék, azonban meggátolta abban, hogy ciklusa végére érhessen. Ma már csak találgathatunk, hogy ez az avítt gondolkodású, "tanárbácsis" stílusú, de alapjában véve jóakaratú vezető hogyan kormányozott volna tovább, ha életben marad.

1. Horn Gyula (1994-1998)

Vitathatatlanul a rendszerváltás utáni esztendők legjobb, legrátermettebb miniszterelnöke volt. Az egyetlen, aki gazdasági, politikai, társadalmi és morális szempontból egyaránt erősebb, kedvezőbb állapotban lévő országot hagyott utódjára, mint amilyennek vezetését négy évvel korábban elvállalta. Ciklusa idején történt meg a román és szlovák alapszerződések megkötése, melynek révén stabilizálódtak a kapcsolatok a legfontosabb szomszédokkal - melyet nem utolsósorban a Nyugat elégedettsége kísért -, így nemcsak elnyertek bizonyos alapvető jogokat a határon túli magyar kisebbségek, de a szomszédos államok is garanciát kaptak, hogy Magyarországon nem éled fel a revansszellem, az irredenta, revizionista törekvések. Horn időszakában történtek meg a magyar EU-csatlakozás legfontosabb előkészületei, és a NATO-ba való belépést is végig különösen fontos elérendő célként, prioritásként kezelte a kormány.

Hornék egyébként abszolút többséget - az SZDSZ-szel koalícióra lépve kétharmados többséget - élveztek az Országgyűlésben, de hatalmukat nem kicsinyes bosszúállásra, árokásásra vagy egy autoriter berendezkedés megszilárdítására használták, sőt a legfontosabb kérdésekben rendre együttműködtek az ellenzékkel (jegyzetelsz, Viktor?). Horn amúgy persze ellentmondásos személyiség volt, és valahol módfelett ironikus, hogy egy volt karhatalmista, aki még élete alkonyán is próbálta védeni a védhetetlent ('56-os múltját), produkálta a legnagyobb kormányfői teljesítményt '90 után. Nagyszerű vezetői képességekkel rendelkezett azonban, az MSZP alapítójaként, erőskezű vezetőjeként ügyelt a pártfegyelemre, mindvégig megtartotta személyes tekintélyét (jegyzetelsz, Feri?), és nem utolsósorban neki is köszönhető, hogy a sírba szállt egykori MSZMP utódpártja piacbarát, nyugati-atlantista-européer, liberális formációként kezdhette meg tevékenységét. Igaz, kormányzása idejére esett  számos korrupciós botrány (ld. Tocsik-ügy), és alvilági leszámolások (pl. Fenyő-gyilkosság) sokkolták a közvéleményt, ám ha '98-ban Horn nyer (ami egyébként majdnem meg is történt), ma valószínűleg egy boldogabb országban élünk.