"Szép volt, fiúk!" - köszönti a halál kapujából visszatérő brit bakákat egy öregember. "De hát csak túléltük!" - hangzik a felelet. "Elég az!" - riposztozik az idős férfi. Christopher Nolan friss mozija Dunkirk brit-francia pürrhoszi győzelmének krónikája. A rendező ambícióját már az idegölő nyitány egyértelműsíti: a cél szembesíteni a nézőt a háború értelmetlen és parttalan pusztításával. Láttunk már ilyet párszor, és az sem újszerű, hogy - akárcsak Coppola az Apokalipszis most, Oliver Stone A szakasz, vagy Terrence Malick Az őrület határán esetében - Nolan a töredezett formát preferálja az elbeszéléstechnikában. Egyenes vonalú, karaktervezérelt cselekmény helyett a Dunkirk több szálon futó szüzsét működtet, mely ádáz próbatétel elé állítja a hagyományos háborús sztorit remélő közönséget.
Nolan a mozaikszerű (több helyszínt és idősíkot tömörítő) cselekményszövéssel, valamint azáltal, hogy lendületesen váltogatja a fontosabb hősök nézőpontjait, tudatosan ellöki nézőjét az érzelmi azonosulás lehetőségétől. Szándéka, hogy az elkeseredett mentőakciót és vele együtt a második világháború lidérces poklát ne mint a bajtársiasság és a morális döntések terepét, hanem mint tisztán érzéki élményt mutassa fel, és ez maradéktalanul sikerül is. Célorientált narratíva és testközelbe hozott hősök nélkül azonban a Dunkirk-en egy idő után úrrá lesz az egyhangúság és az önismétlés. Az avatott képmágus gyakran bele is feledkezik (szerelmesedik) technikai sziporkáiba, s észre sem veszi, hogy közben durván leülteti a filmet. Mi tagadás, a dinamikus plánok (alig találunk statikus kompozíciót a filmben), a pazar montázsépítés és ritmika (a móló felé közeledő, fenyegető bombázót és Kenneth Branagh riadt arckifejezését váltakoztató snittek szinte tapintható feszültséget érlelnek az utolsó akciószekvenciában) elismerést érdemlő trouvaille-ok, ám Nolantől immáron alapelvárás, hogy e fronton ne legyen szűkkeblű.
Zeneileg is támadhatatlan a film: a pattogó hegedűfutamok és a szinte fülsértő elektronikus akciózene gyilkos hangorkánja tőrként fúródik a dobhártyánkba. Mindez szintén elidegenít a vásznon pergő bestiális eseményektől. Sajnálatos azonban, hogy Nolan mostoha sorsot szán karaktereinek: voltaképpen egyikőjüket sem ismerhetjük meg mélyen, egyikőjük sem jelent biztos támpontot, így pedig a néző hamar elveszhet a kíméletlen légitámadások, a vérbe boruló tekintetek és az örökös fegyverdörgés forgatagában. Tom Hardy biztos kezű pilótája szinte teljesen funkciótlan, ahogy az expozícióban megismert közlegénynek sem jut érdemi szerep, s Kenneth Branagh egyszerre emberséges és hűvösen pragmatikus tisztje is csupán aggályoskodva téblábolja végig a filmet. Üdítő ellenpont viszont Mark Rylance bátor családapája, aki saját, civil hajóján veszi ki a részét a mentésből (a karakter egyébként Franklin J. Schaffner Szigetek az áramlatban című, Hemingway ihlette protagonistájának ügyes lenyúlása, spleen és cinizmus nélkül), valamint Cillian Murphy idegsokkban szenvedő katonája. És akkor még nem is szóltunk az elhagyatott hajó gyomrában rekedt osztag tragédiájáról, mely epizód talán az egész film csúcsmomentumát jelenti.
Számos olyan erénnyel büszkélkedhet a Dunkirk, mely magasan kiemeli a kortárs álomgyári megapic-ek sorából, és az is bizonyos, hogy a deheroizáló vagy revizionista háborús filmeknek is mívesebb ágához sorol. Örvendetes az is, hogy Nolan - talán az utolsó jelenetet kivéve - megkímél a giccses fogalmazásmódtól, a konyhafilozófiai mélységű tételmondatoktól, melyek legutóbbi munkáját, az Interstellart ballasztként húzták le. A rendező azonban ismét főként technokrata indíttatásból készített filmet, és ez az eredményen is látszik. A perfekten megkomponált jelenetek sokasága ellenére nem élvezzük igazán a Dunkirk-et, és szinte érezzük, hogy a direktor sem élvezte az alkotás folyamatát. Nolan olyan, akár az a jótanuló, aki hibátlanul, szabatosan és magabiztosan mondja fel a leckét, csak épp azt nem tudja elhitetni velünk, hogy valamiféle személyes köze is van a felhalmozott páratlan tudáshoz. Ennek ellenére a Dunkirk abszolút korrekt és jó film, ráadásul szerencsére könnyűszerrel felülüti a rendező két nagy korábbi tévedését: a már említett Interstellart és az Eredetet. Talán hozzá sem kell tennem: letölteni, DVD-n nézni erősen ellenjavallott; ez virtigli moziélmény.
