A minap - békésen böngészve az internetet - szembetalálkoztam Marozsák Szabolcs "női önbizalomedző" Facebook-oldalával. Kíváncsiságom és rejtett mazochisztikus hajlamaim arra sarkalltak, hogy keressem fel az úriember saját, külön bejáratú honlapját is. Megrökönyödésemre olyannyira átlátszó, semmitmondó, teleshop-reklámokat és kézzel-lábbal gesztikuláló bivalyröcsögei porszívóügynököket megszégyenítő marketingszöveget leltem a bemutatkozóban, amely többszörösen kiakasztotta a klisédetektoromat. "Gyakran azon kapja magát, hogy bizonytalan, nem tud dönteni vagy sokszor utólag megbánta döntéseit? Nem tudja, hogy inkább a szívére vagy az eszére hallgasson? Úgy érzi, hogy már mások is látják Önön a határozatlanságot, az önbizalom hiányát? Akkor olvassa el ezt a kézikönyvet, mely a benne megteremtett elméleti alapokon túl gyakorlatiasságával segítséget adhat önbizalma helyreállításának során!" - kezdi ajánlani portékáját Paulo Coelho és Brian Tracy egyik legsikeresebb hazai tanítványa. Ezután persze jön az önfényezés, és - akárcsak például Zsiga Attila, egy másik, motivációs hókuszpókuszát vallási-kereszténykedő köntösbe csomagoló lélekkuruzsló, Marozsák is büszkén listázza, hány cég alkalmazottainak nyújtott már "motivációs" segítséget, s milyen fantasztikus eredményeket ért már el filantróp szeretetharcosként. Talpraesett szélhámos, szó se róla.
Már az "önbizalomedző" önelnevezés elgondolkodtató. Miféle cinikus és nihilista metafora az, mely a szellem, a lélek pallérozását egy platformra helyezi a test trenírozásával? Persze sokkal szomorúbb, hogy az analógia nemcsak a metaforikus nyelvezet szintjén, hanem a valóságban is megállja a helyét. A Tracy-k, Coelho-k, Müller Péterek, Szabó Péterek, Oravecz Nórák és Marozsákok által irányított (ön)szeretetipar ugyanis pontosan azt nyújtja a pszichikailag-lelkileg megnyomorodott emberek millióinak, amit a személyi edzők, a kotnyeles konditudorok és fitneszpróféták a beteges testképpel rendelkező, gyúrómániás klienseiknek. Ahelyett, hogy valóban egyéniségekként kezelnék, folyós-gyurmaszerű tömeggé silányítják őket; olcsó, közhelygyűjteménynek is beillő tanácsokat, vécépapírnyi mélységű mantrákat sulykoltatnak velük; ahelyett, hogy szélesre tárnák előttük a világ horizontját, beszűkítik a lehetőségeiket; mérhetetlen, kóros önszeretetre és önzésre nevelik őket, kicsavarva a kezükből az önrendelkezés, az értelmes, autonóm élet lehetőségét - miközben azt hirdetik számukra, hogy az egyéniségüket teljesíthetik ki egy kiadós edzéssorozat vagy motivációs workshop alkalmával!
Eme óraműpontossággal működtetett hazugsággyárak egy magasabb komfortélmény illúzióját kínálják a fogyasztóiknak. Azt sugallják, hogy a világ már annyira modern és olyannyira gyors iramot diktál, hogy az átlagembernek már nem szükséges semmiféle energiát invesztálnia a boldogság elérésébe - nincs is rá ideje -, ellenben gombnyomásra megkaphatja azt, akár egy szelet csokit, egy vadonatúj okostelefont vagy egy felfújható szexbabát. A szeretetpróféták (és a testépítő apostolok) elhitették felhasználóikkal, hogy mindez lehetséges. Pedig e hazugsággyárosok valójában lelki nyomorúsággal, ábrándokkal, vágyakkal kereskedő, hitvány kóklerek, akik tönkrement életek, elbizonytalanodott, kisgyerekes, kiszuperált ex-feleségek és munkahelyükről elbocsátott, alkoholfüggő, potenciazavarokkal küzdő férfiak álmait rabolják meg. De nincs itt valami ellentmondás? Ha ennyire civilizált, felvilágosult, szinte utópisztikusan tökéletes korban élünk, s immáron tökéletes az információáramlás, mindent tudunk a környezetünkről és önmagunkról is, akkor miért szorulnak rá arra emberek roppant tömegei, hogy mások mondják meg nekik, mit kell tenniük a lelki-testi harmónia eléréséhez? A valóság az, amit Bergman kultikus, Jelenetek egy házasságból című filmjében mond a férfi főhős, Erland Josephson: "Mi érzelmi analfabéták vagyunk. Mindent megtanultunk az emberi testről, és a pretoriai mezőgazdaságról. Tudjuk, hogy az átfogó a négyzeten egyenlő a befogók négyzetének az összegével, meg minden, de egy árva hangot sem tanultunk a lélekről. Hihetetlenül tudatlanok vagyunk saját magunkat illetően."
A valóság az, hogy ebben a végtelenül cinikus, barbár és minden értéket két lábbal tipró korban az emberek elaltatták öntudatukat, és mindenre a fogyasztói létük szemüvegén keresztül tekintenek. Elhitték - mert elhitették velük -, hogy az egészséges, értelmes élet, a boldogság, a harmónia nem egyéb, mint árucikk, melyet egyszerűen meg kell vásárolni pénzért a látnoki képességekkel megáldott siker- és szeretetprófétáktól. De honnét e széleskörű konszenzus, hogy ezek az emberek valóban képesek dekagrammra kimérni, hogy kinek mennyi, milyen színű és milyen minőségű boldogság jár? Honnét veszik maguknak a bátorságot, hogy filléres, ócska közhelyeikkel egyfajta "lelki jelzőtűz" szerepét töltsék be a számos tudatlan, megvezethető, elkeseredett és lelkileg megnyomorodott embertársuk számára? A motivációs trénerek, önbizalomedzők és lélektrenírozók negédes, kerekded, párnás szavú igehirdetései mérgezik a lelket, pusztítják a szellemet, az egyéniséget. Ma a szeretetipar tölti be azt a funkciót, amit hajdan az egyház. Az egyház Istenben és az örök élet lehetőségében jelölte ki azt a célt, amiért érdemes a földön létezni és kiteljesítenünk saját tökéletességünket. A szeretetipar a beteges önimádatban, a bezárkózásban, önnön lelkünk szüntelen, szirupos-áttetsző, felületes-felszínes simogatásában, az egoduzzasztásban. Korunk egyházának "papjai" pedig dörzsölt, pénzcentrikus lélekkuruzslók, a spirituális "egyszeregy" sima modorú, mosolygós, valójában azonban göcsörtös lelkű és szellemtelen prédikátorai. Egy igazabb, boldogabb korban ezernyi Jézus űzné ki ezeket a megveszekedett kufárokat abból a templomból, melyet emberi léleknek nevezünk.
Ha a mai kor emberének létezne önbecsülése, öntudata, ha gondolkodásmódja alkalmas lenne önálló véleményformálásra, kritikus attitűdre, mély önreflexióra, akkor az interneten nem szólna minden második cikk arról, hogy "Hogyan legyél jó családapa" vagy hogy mi "A sikeres párkapcsolat öt titkos receptje", esetleg hogy "Hogyan legyél lepedőgyűrő-király az ágyban". Ha ez az istentelen, bárgyú, posztmodern, a "minden relatív" hagymázos elgondolását "életigazsággá" emelő éra nem faragott volna intellektuális-érzelmi bennszülötteket az úgynevezett "fogyasztói társadalom" tagjaiból; ha nem az volna az elsődleges érintkezési felületünk egymással, hogy "fogyasztók" vagyunk; ha az érzelmek, a szépség és a szerelem tartományát nem próbálnák meg mindenáron metodikusan mérni, elüzletiesíteni, és hentespulton adagolni a lelki vakságban szenvedő, tengernyi ember számára; ha ebben a sárfekete, minden állandó értéket (tisztesség, kultúra, művészet, szerelem, intellektus, emberi szabadság) a bolygómagig - sőt, az univerzum fenekéig - degradáló világban volna még legalább egy szikrányi abból, amit humánumnak nevezünk, akkor a motivációs trénerek és az önbizalom-erekció avatott mesterei tisztes polgári foglalkozást űzve valóban tehetnének valamit azért, hogy embertársaik közérzete, gondolkodásmódja, érzelmi élete legalább egy körömfeketényit pozitív irányba változzon.
Zárásként én sem maradhatok azonban adós egy motivációs bölcselettel. Így hangzik: "Ha boldogságot akarsz hozni életedbe, ha ki akarod teljesíteni önmagad, akkor az első lépés, hogy beleköpsz a viszkető tenyerű lélekkuruzslók kitartott markába. Piszkos döglegyekkel nem etetjük a lelkünket."
